Frissensültek. Hirtelenek. Ropogósak. Bundásak. Andalogva úszó kukoricacső. Tüzesen csilis szósz. Pürésen mentás zöldborsó. Négy este, négy hátradőlt jóllakottság, négy bimbózó virágcsokor a kertünkből szedva, hajadba tűzve. Van benned szürkeség is, az asztal tompaságában. Ilyen acélos a konyhád is, pontos, szabatos és kreatív. Fűszeres. Amilyen a kezed illata. A széket szabad kézzel festetted. Elképzelted, ahogyan hamiskásan mosolygok a bajszom alatt, miközben a főzeléked kanalazom. Vagy hogy a gyerekek kánonban csüngenek le a székről, vacsorát kérünket skandálva.
Azóta is annak a nyárnak a tüze csillan vissza, mikor először megláttalak pirított kukoricacsövet majszolni azon a grill partin. Apropó, azóta sem tudok dűlőre jutni, hogy a cikkcakkosra főzött konyhakötényedben kérjem meg a kezed, csak úgy prózaian hazatoppanva, vagy miután befaltam gyöngyöző fogásaidat, kezet s szájat csókoltam neked érte, majd a napfelkeltéig ébren öleltelek...de ma este mindenesetre félreteszem félszegségem, lesöprök mindent az asztalról, se só, se bors ne állja az utam és ott helyben bepillantást nyerünk együtt az örökkévalóságba egy villanásig. Konyhaasztalszerelmeskedéslánykérésszerelmeskedés. Egybentálalva. Négybeszelve. Dolce Vita módra.
Kép forrása:
http://dolcevitablog.hu/wp-content/uploads/2012/06/meglepetes.jpg
